Az öncsonkítás fájdalmas dolog. Néha mégis kívánom. Nem teszem meg. Egyszer elnyomtam egy cigarettát a csuklómon, illuminált állapotban, sajnos. Rossz volt. Nem tudom, miért írom ezt. Nincs jó kedvem. Kegyetlenül be fogok rúgni. Nem fogok. Mazochista lennék? Talán. Nem nem nem. Inkább egy senki vagyok. Senki nem ismer. Senki. Még az sem vállal fel, aki ismer. Érted te ezt? Pedig nem vagyok ilyen zavaros. Csak most. Meg úgy általában akkor, ha blogolok. Ezek az érzelmeim. Furcsák. Mocskosak. Szégyellni valóak. Nem látja senki úgyse. Egy szempillantás alatt képesek a porba tiporni azt a cseppnyi önbizalmamat is, ami van. Már nincs. Nem is volt amúgy. Na jó, talán egy kevés. De ma azt is kiölték belőlem. Nem tudom ki vagy, mondja. Pedig tudja, ki vagyok. Ennyire szánalmas lennék? Szerintem is. Mindegy is. Az vagyok. Most inkább megyek és meggyilkolom az izmaimat. Vágyom rá. El akarok felejteni minden kétes érzelmet. Akkor lehet, hogy tudnék valami értelmeset is írni. Olyan rossz. A mondataimból valahogy mindig hiányzik a lényeg. De miért. Pont a legfontosabb. Belőlem is hiányzik valami. Minden. Minden, ami jó. Én rossz vagyok. Nagyon.